Olyan, mintha egy abroncs szorítaná a fejét és elsötétülne tőle a világ? Vagy inkább mintha késsel szurkálnák a halántékát és mintha minden fény és zaj is éles, hasító fájdalmat okozna? Vagy mintha egy sötét, pulzáló golyó költözött volna a koponyájába, ami belülről nyomja azt? A világirodalom története során sok költő és író szenvedett fejfájástól és a tapasztalataikat, érzéseiket gyakran műveikben is megjelenítették.  

A fejfájás legrégebbi irodalmi ábrázolása egy sumér költőtől származik: a szenvedő költő háromezer évvel ezelőtt leírta, "vakító" fejfájása mennyire beteggé teszi, és írásában azért fohászkodott, hogy legalább a túlvilágon megszabaduljon a tünettől. 

A migrénes páciens egyik legakkurátusabb leírása John Steinbeck amerikai íróé: A szeszélyes autóbusz című könyvében Mrs. Pritchard férje mesél felesége fejfájásairól, a stressz provokáló szerepét is említve. Az asszony fejfájásai "eltorzították az arcát és nem maradt belőle más, csak egy lihegő, verejtékező, fogcsikorgató, reszkető fájdalomgombóc. A fejfájások képesek voltak megtölteni egy egész szobát, az egész házat, és minden jelenlévőbe beférkőztek. Mr. Pritchard egy alkalommal a falon keresztül is megérezte a felesége fejfájását. A fejfájások általában olyankor jelentkeztek, amikor a hölgy ideges volt és önhibáján kívül rosszul alakultak a dolgai."

A fejfájás leírásával nem csak szépirodalmi művekben találkozhatunk: Tudor Mária életrajzírója például szintén kitér a királynő tüneteire. Szegény Tudor Máriának a koronázásakor is fáj a feje: "Mary nyitott hintón utazott, talpig kék bársonyba öltözve, fején egy nehéz, ékköves diadémmal, amely a szokásosan fájós fejére  - mert e szempontból épp egy rosszabb napja volt - nehezedve merő szenvedést okozott. Az út egy részében ezért a királynő a kezén pihentette a fejét, így próbálva csökkenteni a rettenetes fájdalmat." 

Az egyik leghíresebb migrénes Virginia Woolf: az angol írónő naplójában említ például egy igen hosszú és súlyos migrénes rohamot, ami miatt három egész hétig nem volt képes írni. Később arról panaszkodik, milyen szegényes az angol nyelv, amikor a fejfájás leírására kerülne a sor. "Az angol nyelvnek, amely képes kifejezni Hamlet gondolatait és Lear király tragédiáját, alig vannak szavai a reszketésre és a fejfájásra. A nyelv csak egy irányba fejlődött. Ha szerelmes lesz, a legegyszerűbb iskoláslány is elmondhatja gondolatait Shakespeare vagy Keats szavaival; de ha egy szenvedő szeretné leírni a fájdalmát orvosának, elfogynak a szavak. Nincsenek kész kifejezések. Arra kényszerül, hogy maga alkosson új szavakat, hogy az egyik kezébe vegye a fájdalmát, a másikba egy rakás nyers hangot (ahogy talán Bábel népe is tette a kezdetekkor) és összegyúrja a kettőt, hátha a végén egy új szó esik ki belőle. Ami valószínűleg aztán egészen nevetséges lesz." 

A fejfájásról szóló egyik legrégebbi költemény 1770-ből származik: az angol király reneszánsz udvarában élő Willian Dunbar eredetileg skót nyelven írt versét dr. Bálint Géza fordításában  idézzük. A versrészlet olvasása során egészen meglepő, mennyire keveset változott a fejfájás az elmúlt 250 év során - a mai fejfájósok gyakran igen hasonló érzésekről tudnának beszámolni: 

Tegnap estétől fáj a fejem,

Ez a napom sötét verem,

Migrén nyila házhoz szögez,

Abroncsával körülövez,

Dehogy merek fénybe nézni.

(...)